ZENEKARI HANGSZEREK

A fúvós hangszerek fogalmába hagyományosan a levegőbe fúvással működő aerofon hangszerek tartoznak.

Elsősorban azokat a levegővel működő hangszereket sorolják ide, melyek levegőpótlását, megszólaltatását az emberi lélegzet, a hangszerjátékos légzőszervei biztosítják az adott hangszer típusára jellemző fúvóka segítségével. Ebbe a csoportba szoktak még sorolni olyan egyéb levegőbe fúvással működő aerofonokat is, ahol a levegőpótlás közvetetten (például duda) vagy valamilyen egyéb eszközzel, nem az emberi légzőszervekkel történik (például harmonika, orgona). Fúvós hangszerek a Cantigas de Santa Maria kéziratból, 13. század. A hangszerek Sachs–Hornbostel-féle osztályozásában a fúvós hangszerek azok az aerofonok, ahol a hangrezgés elsődlegesen a levegőnek egy körülhatárolt részében, tehát valamilyen cső- vagy üregrezonátorban jön létre, szemben a szabad aerofon hangszerekkel, ahol ilyenről nem beszélhetünk. Ez utóbbi definíció részben ellentmond az előzőnek, amennyiben mondjuk a szájharmonikát vagy a melodikát nem tekinti fúvós hangszernek, annak ellenére, hogy emberi meg fúvással szólalnak meg.

A fúvós hangszereket megkülönböztethetjük rezgéskeltő szerkezetük, fúvókájuk típusa szerint; aszerint, hogy működési elvük alapján az ajaksípok vagy a nyelvsípok családjába tartoznak-e; a hagyományos fafúvós-rézfúvóscsoportosítás szerint, amelynek ma már semmi köze az építési anyag mibenlétéhez; végül a szigorú értelemben vett fúvós hangszereket különválaszthatjuk a – mindennapi szóhasználatban szintén fúvósnak tekintett – szabad nyelvsípos hangszerektől, ahogyan a Sachs–Hornbostel-féle osztályozás teszi.

Ajaksípok, nyelvsípok

A hangot eredményező rezgésfolyamat keletkezésének elve alapján a fúvós hangszerek családján belül ajaksíppal és nyelvsíppal működő típusokat különböztethetünk meg.

Az ajaksípos hangszerek legismertebb képviselői a fuvola, a furulya, az okarina, az orgona sípjainak zömét adó ajaksípok. Ezeknél a hangszereknél a szűk sugárban befújt levegő egy akadályba, éles perembe ütközik, ahol a keletkező légörvények a peremnek felváltva hol az egyik, hol a másik oldalán válnak le, peremhangot hozva létre. Ez a periodikus folyamat a hangszerhez csatolt csőrezonátor (vagy például az okarina esetén üregrezonátor) megfelelő sajátrezgéseit gerjeszti.

Az összes többi típus a nyelvsíppal megszólaló fúvós hangszerek közé sorolható. Ezek abban hasonlóak, hogy valamilyen mozgó, rugalmas alkatrész, fémből vagy nádból készült nyelv – vagy a rézfúvósoknál a hangszerjátékos ajkai – periodikusan nyitja-zárja a befújt levegő útját, helyi nyomásingadozást, hangrezgést hozva létre. A nádnyelves és a tölcséres fúvókájú hangszerek esetén – hasonlóan az ajaksípos hangszerekhez – a zenei hang létrehozásához mindenképpen szükség van egy csőrezonátorra, az orgona fém nyelvsípjai esetén ez már csak a hang biztosabb megszólalását, a pontosabb intonációt, a nagyobb hangerőt szolgálja, szabad nyelvsípok esetén pedig teljesen hiányzik.

Fafúvós és rézfúvós

A nyugati zenében használatos fúvós hangszerek közül a trombitát, a harsonát, a kürtöt stb. a rézfúvós hangszerek kategóriájába soroljuk, míg a fuvolát, az oboát, a klarinétot stb. a fafúvósok közé. Ez a besorolás nem függ a hangszerek építési anyagától (például a modern fuvola leggyakrabban fémből készül), hanem rendszerint a tölcséres fúvókájú hangszereket nevezik rézfúvósnak és a többit fafúvósnak. Néha azon az alapon nevezik a hangszerek ez utóbbi csoportját fafúvósnak, hogy a hangsorokat ezeknél hanglyukak segítségével képezik, ami történelmileg a fából készült fúvósok sajátja volt.

trombita fúvóka klarinét fúvóka klarinét nád

Ez a fajta rendszerezés egyes historikus hangszereknél zavarba ejthet, például a cink megszólaltatásának módja alapján a tölcséres fúvókájú hangszerek közé tartozik, tehát rézfúvós, ugyanakkor fából készül, és fafúvós módjára, hanglyukakkal lehet rajta játszani. Gyakran a könnyebb megszólaltathatóság érdekében kettős nádsípot illesztettek a tölcséres fúvóka helyére, így ebben a pillanatban a szó legszorosabb értelmében is fafúvóssá változott.

A fuvola mai formája Theobald Böhm német fuvolakészítő 1832-ben megkezdett munkásságának eredménye. A lyukakat pontosan a hangok tiszta megszólaltatásának megfelelően helyezte el, ami nem egyezett

szükségképp az ujjakkal fedhető helyzettel. A hangerő növelése érdekében megnövelte a hanglyukakat, és a játék megkönnyítésére billentyűrendszert dolgozott ki. A belül kúpalakú fejtől eltekintve - a telt és világos hangzás érdekében - henger alakú formát adott a fuvolának. Bár eleinte a többi fafúvóshoz hasonlóan fából készítették, ma már 65-70 cm hosszú, fémből készült hangszer. A mesterhangszerek gyakran valamilyen ezüstötvözetből, sőt színezüstből vagy színaranyból készülnek. Mély hangjai halkan szólalnak meg, középen kitűnő dallamjátszó hangszer, felső hangjai pedig áthatóak és fényesek. Ez a legfürgébbnek tartott fafúvós.ig áthatóak és fényesek. Ez a legfürgébbnek tartott fafúvós.

Furata kúpalakú, hangteste leggyakrabban kemény fából (puszpáng-, ében-, illetve vadkörtefából) készül, enyhén szélesedő tölcsérrel.

A klarinét körülbelül 70-80 cm hosszú, általában puszpáng- vagy ébenfából készült hangszer. Az alsó végén tölcséralakban kiszélesedik, ami hangfogóul szolgál, míg felső végére szimpla nádnyelvet tartalmazó

Eredete a többi fafúvós társáétól eltérően nem ókori gyökerekre vezethető vissza, kialakulásáig "csupán" kb. 150 évet kell visszautaznunk a múltban.

A fagott neve az olasz fagotto szóból származik, ami fanyalábot jelent, mivel szétszedhető hangszerről van szó, és részei egymás mellett egy fanyalábhoz hasonlítanak. Kitalálója Afranio kanonikus

A vékony fémlemezből forrasztással, kalapálással, nyújtással előállított trombita a 10. században keletről, arab közvetítéssel érkezett Európába. A legkorábbi ilyen technológiával készült európai trombitaféle, a hosszú, egyenes busine közvelten előképe az arab nafir lehetett. A trombita mai kétszeresen U alakban meghajlított formáját a 15. században nyerte el. Monteverdi Orfeojának nyitányában már valóságos zenei szerepet kapott. Ekkoriban jellemzően kb. 120 cm hosszú volt, D alaphangra készült, és kizárólag a felhangok megszólaltatása volt lehetséges rajta. A trombitások az üstdobosokkal közös céhekbe tömörültek, és elsősorban néhány hangból álló fanfárszerű, ünnepélyes dallamok eljátszására specializálódtak a hangszer mélyebb, principálnak nevezett hangfekvésében. A barokk korban kezdték a műzenébe bevonni, továbbra is szinte mindig üstdobok kíséretében. Kizárólag szólisztikus szerepet kapott, ünnepélyes, hősi karakterű művekben. A kor trombitásai rendkívüli virtuozitást értek el, különleges fúvókát használva akár a 20. felhangot is meg tudták szólaltatni, és a hangsorba hamisan illeszkedő részhangokat is képesek voltak a fúvás módjával úgy módosítani, hogy tisztán szóljanak. Ezt a fajta magas, brilliáns trombitajátékot clarino-játéknak nevezik. J. S. Bach 2. brandenburgi versenyében találkozhatunk vele. Bach több művében írt elő Tromba da Tirarsi-t, egy olyan trombitát, amelynek fúvókával ellátott vége teleszkópszerűen ki-be húzogatható, hogy tisztább intonációt tegyen lehetővé. Purcell műveiben találkozhatunk a Flatt trumpet-tel, amelynek a harsonához hasonló kettős tolócsöve volt. A 18. század folyamán a fafúvós hangszerek mintájára hanglyukakkal ellátott, billentyűs trombitával is kísérleteztek (Klappentrompete). Szelepekkel az 1830-as években szerelték fel, a vadászkürttel együtt. Ekkortól vált teljes értékű, kromatikus hangszerré, de még el kellett telni néhány évtizednek, míg a zeneszerzők is megbarátkoztak ezzel a megoldással. Kezdetben mélyebb, F hangolású volt, a mai B és C trombita a 20. század elején vált általánossá.

A basszustrombita hangfekvése a tenorharsonáénak felel meg, fúvókája is ahhoz hasonló, ezért rendszerint harsonások játszanak rajta. A hangszer részei Fúvóka, befúvócső, első ventiltoldat, első nyomógomb, második nyomógomb, második ventiltoldat, harmadik nyomógomb, ujjtartó, harmadik ventiltoldat, vízkieresztő billentyű, hangoló-’zug’, tölcsér. Megszólaltatása A többi tölcséres fúvókájú hangszerhez hasonlóan a trombita elsődleges hangforrása a játékos fúvókához szorított ajkainak rezgése, amely a cső különböző rezonanciáit képes megszólaltatni. A szűk menzúra (mérete) miatt az alaphang nem képezhető, csak az 1. – 11. (natúrtrombitán 2. – 15.) felhang. A natúrtrombitán kizárólag a felhangokból áll a hangkészlet, a szelepes trombitán viszont a kromatikus hangok is elérhetők. Az első szelep egy egészhanggal, a második félhanggal, a harmadik kisterccel mélyíti a hangszer alaphangját. Ezek kombinációi teszik lehetővé a felhangsor hangjai közötti űr kitöltését. A trombita transzponáló hangszer, a leggyakoribb B trombita a kottához viszonyítva egy hanggal mélyebben szól. Története Trombitaszerű hangszerek már az ókori Egyiptomban léteztek, a görög szalpinxet vagy a zsidó sófárt ugyanúgy a trombita ősének tekinthetjük, mint az etruszk buccinát. Az ókorban és a középkorban katonai hangszernek, jelzőkürtnek használták.

A trombita egy változó keresztmetszetű, többszörösen meghajlított csőből áll, melynek egyik végén helyezkedik el a fúvóka, a másik vége tölcsérszerűen kiszélesedik. Anyaga sárgaréz, vagy más rézötvözet. A cső hosszának nagy részében cilindrikus (hengeres), tehát azonos keresztmetszetű, menzúrája (mérete) szűk, ennek köszönhetően fényes, érces a hangja. A tölcséres rész segít a hang sugárzásában, ugyanakkor a fafúvósoktól eltérően a hang képzésében is részt vesz. Három szelepe jellemzően nyomóventil, ritkábban forgószelep. Működtetésükkel a csőrezonátor hosszúsága változtatható oly módon, hogy abba különböző hosszúságú toldalék csődarabokat iktatnak be. A szelep nélküli trombita a natúrtrombita. A B trombita teljes csőhossza 140 cm, ennek 21%-a a fúvóka rész, 29%-a hengeres cső, 50%-a a szélesedő, tölcséres szakasz. A szelepek 8,4 cm, 17,3 cm illetve 25,7 cm hosszúságú csődarabokat toldanak be. A leggyakoribb a B hangolású, de ezen kívül lehet C, D, Esz, E, F, G, A is. Zenekarban kedvelt a C trombita, melynek kisebb mérete folytán hangja még fényesebb, élénkebb, mint a B hangolásúé. A piccolo trombita egy magasabb hangolású, kicsi trombita, egy oktávval magasabban szól. Rendszerint van egy negyedik szelepe is, amely egy tiszta kvarttal mélyíti a hangját. A trombita csöve hosszának nagy részében henger alakú, utolsó negyedében tölcsérré szélesedik. Három szelepe nyomóventil, ellentétben a kürt

A jelzőkürtök (szaxkürtök) családjába tartozik, csöve kúpalakú, hangjuk vivőereje nagy, de a trombiták ragyogása nélkül, hangterjedelmük körül-belül azzal megegyező. A hangszer kizárólag B-hangolásban fordul elő. Középső regisztere kifejezetten szép, telt, ugyanakkor lágy hangszínű. A szárnykürt a fúvószenekarok dallamjátszó hangszere.

A zenekarban általában használt hangszer a kettőskürt, amely valójában két egybeépített kürt. Szűk és nagyon hosszú csöve végén tölcsérré szélesedik. Négy szelepe közül hármat, a trombitához hasonlóan, a

A harsona csövének mintegy kétharmada henger alakú, azután szélesedik tölcsérré; hangja zengő és súlyos. A felhangsoron kívül eső hangok a

Több hangszercsoportba tartozó, mélyebb hangú rézfúvós hangszerek gyűjtőneve. Eredete egészen az ókori Rómába vezethető vissza. Ott

Ütőhangszer minden olyan instrumentum, amelyet ütéssel szólaltatunk meg, akár kézzel, akár valamilyen eszközzel. Valamennyi zenekultúrában helyet kap, némelyikben a zenei kifejezés uralkodó, egyik-másikban egyetlen formája.

A modern zenekarok mindkét csoportból tartalmaznak példákat. A legkiemelkedőbb hangolt membranofon hangszer a timpáni vagy üstdob: félgömbalakú fémüst, amelynek nyitott részére faabronccsal rögzített bőr feszül. A hártya feszessége és ezzel a hangmagasság csavarok és lábpedál segítségével módosítható. A zenekari timpáni a katonai üstdobból származik, amely Európába valószínűleg a keresztesek útján került.

A zenekar másik fő membranofon csoportja a különböző méretű, kétmembrános, ugyancsak katonai eredetű henger alakú dobok családja. Közülük a legnagyobb az egy puhafejű verővel ütött nagydob. A kisdob alsó hártyájához húrokat erősítenek, amelyek a felső hártya megütésekor csörgő hangot adnak. Olykor hasonló formájú, de különböző méretű dobokat is alkalmaznak. A zenekarban rendszeresen alkalmazott legkisebb membranofon hangszer a csörgődob (tamburin): kis fakeretének egyik oldalán feszül bőr, magára az abroncsra fémlapocska-párokat erősítenek, ütéssel, rázással, vagy hüvelykujjal dörzsölve szólaltatják meg.

Az idiofonok közül a réztányér (cintányér) különböző fajtái a leggyakoribbak. A vékony fémből készült tányérok mérete a parányi "ujj-tányéroktól" 60 cm vagy még nagyobb átmérőjű tányérokig terjed.

További alapvető fémhangszerek a gongok és csőharangok. Ázsiában, főképp Kínában, a gongok számtalan formában igen elterjedtek. A zenekari gong befelé hajlított peremű felfüggesztett fémtányér, puhafejű verővel ütik. Használatos még a gong tam-tam nevű típusa. A csőharangok fémkeretre függesztett, fokozatosan növekedő acélcsövek, amelyeket kis kalapáccsal ütnek meg.

A zenekar ütőhangszer-részlege gyakran bővül "hangszín"-hangszerekkel. A két üreges ébenfa-kagylóból álló kasztanyett például - térdhez vagy tenyérhez ütögetve - spanyol ízt kölcsönöz a zenének. A színhangszerek

A csőharangok és a timpáni mellett számos további hangalkotó ütőhangszerrel találkozunk. A harangjáték a kromatikus skála hangjaira hangolt és billentyűszerűen elrendezett fémlapok sora. Kis kalapácsokkal ütik, fényes, átható hangja az egész zenekart is túlszárnyalja. A hasonló, de nagyobb, falapokból álló xilofon a legkülönbözőbb formákban világszerte ismert. Ennek mélyebb hangú rokona a marimba. További alkalmazott ütőhangszerek a lábcin, a pergődob, a dél-amerikai maracas, valamint a vékony bélhúrra függesztett triangulum.

Zenekari hangszerek