Hangszerek világa-vonós hangszerek

Vonós hangszerek

Hegedű, Brácsa, Cselló, Gamba

A vonó

A vonó a vonós hangszerek elengedhetetlenül fontos kelléke. Ezzel az egy fadarab és szőr kombinációjával szólal meg a hangszer, és ha ez fadarab nem jó akkor a játék nehézkessé válik, és sok esetben a hangszer hangját is negatív irányba befolyásolja.

A vonó két fő részből áll:
A szőrből (általában lófarokból készül) a fa részből, vagy szaknyelven a pálcából.

A vonó további fontos részei:

Kápa, amelybe becsatlakozik a szőr, és ezzel feszítik is meg azt. A kápa súlya nagyon fontos, hiszen ez határozza meg a vonó súlypontját. Csúcs, a vonó másik vége, szintén a szőrtartásban van szerepe. A vonók formáját és súlyát nagyrészt az adott hangszer húrjainak feszessége, és a hangszer tartása határozza meg. Régebben nagyobb ívük volt, általában rugalmas fából (például som) készültek. Sok vonó szőrének feszességét a hüvelykujj nyomásának erősségével szabályozzák.

Hegedű-Violin:

A hegedű a vonós hangszerek hegedű-családjának legmagasabb hangolású, méretre legkisebb tagja. 4 db kvint távolságra hangolt húrral. A csoportba tartozik még a mélyhegedű, vagy közismertebb nevén brácsa, a cselló (más néven gordonka) és a nagybőgő (másként gordon).

Brácsa cselló nagybőgő bőgő nézetek Viola de Gamba (térd hegedű)

A legmélyebb húr (ami tulajdonképpen a hegedűn megszólaltatható legmélyebb hang) a kis G, ezt követi az egyvonalas D-, egyvonalas A-, illetve a kétvonalas E-húr. A hegedűkották általában tó legmélyebb hang) a kis G, ezt követi az egyvonalas D-, egyvonalas A-, illetve a kétvonalas E-húr. A hegedűkották általában violinkulcsban (más néven G-kulcs) íródnak. A vonósok közül talán a legnépszerűbb, de mindenképpen a leggyakrabban előforduló és legkeresettebb hangszer. A hegedű formája, felépítése, szerkezeti részei, díszítése 300 éve gyakorlatilag nem változott, sőt, a részek összeillesztéséhez használt ragasztó és a felületkezelésre használt pácok, lakkok összetétele is ugyanaz.

A nagybőgőt, a legtöbb műfajban a ritmusszekcióhoz tartozik, de a dzsessz és funk stílusokban szólózásra is használják.

Vonós hangszerek felépítése:

korpusz (1) a hegedű rezonátorteste. A tető (4) a korpusz felső lapja. Két sugármetszetű, középen szimmetrikusan összeillesztett lucfenyődarabból áll, enyhén ívelt formájúra kifaragva. A hangszernek ez az a része, melynek anyaga, formája, vastagsága, kidolgozása a leginkább meghatározza a hang minőségét.

láb (13), amely különlegesen finoman kidolgozott alkatrész, a húrok rezgését továbbítja a tetőnek. A láb két oldalán szimmetrikusan helyezkednek el az

f-lyukakmelyek egyfelől olyan módon gyengítik meg a tetőt, hogy a láb szabadabban rezeghessen, másrészt a rezonátortest üregének biztosítanak bizonyos fokú nyitottságot, hangrést.
A tetőt belülről egy hosszanti irányban futó léc, a szabadabban rezeghessen, másrészt a rezonátortest üregének biztosítanak bizonyos fokú nyitottságot, hangrést. A tetőt belülről egy hosszanti irányban futó léc, a basszusgerenda erősíti meg, amely kissé aszimmetrikusan, a mély húrok felé eső oldalon halad végig. A hát (6) alulról zárja le a korpuszt. Hasonló kiképzésű, mint a tető, a különbség az, hogy keményebb anyagból, jávorfából készül, és nincs rajta sem lyuk, sem gerenda. Készülhet egy darabból, vagy két szimmetrikus darabból fúgolva, mint a tető. Az oldallapok (5) kötik össze, a hegedű sajátos formájából adódóan ez hat darab különböző módon meghajlított jávorfa lemezkéből áll, melyeket a tőkék rögzítenek egymáshoz. A két szélükön belül ragasztóléc fut végig, hogy megnövelje a ragasztási felületet a tető és a hát rögzítése számára. Az alsó tőkéhez egy keményfa gomb csatlakozik, erre van akasztva a húrtartó, (9) amely esetenként a finomhangolóknak is helyet ad. Ez az alkatrész rögzíti a húrok játékos felőli végét.

A lélek.
A hegedű lelke egy lucfenyőből készült kis hengeres pálcika, ami a hangszer belsejében található, és nagyjából a láb magas hangok felőli oldalán ékelődik a tető és a hát közé. Nincs ragasztással rögzítve, hogy az f-lyukon át egy különleges szerszámmal benyúlva a helyzetét finoman változtatni lehessen. Ha eltávolítjuk, a hangszer szinte teljesen megnémul, de ha csak egy milliméterrel elmozdítjuk, az is jelentős változást okoz a hangban. Ez az alkatrész a legtöbb fajta vonós hangszerben megtalálható, a szerepe elsősorban az, hogy a húroknak a vonó által gerjesztett, a tetővel közel párhuzamos síkú rezgéseit a tetőre merőleges irányú rezgésekké alakítsa, amit a tető átvenni, továbbítani képes. Ezt olyan módon éri el, hogy a láb egyik talpacskája alatt viszonylag szilárd alátámasztást, csuklópontot ad, hogy a másik talpacskának adódhasson át szinte minden rezgési energia, ami utána a basszusgerenda révén eloszolhat az egész tetőn. Nyak A nyak (2) a korpusz felső tőkéjébe illeszkedik, annak hossztengelyéhez képest kissé hátradöntve. Jávorfából készül, a felső felületén fut végig a fogólap,(3) ez hosszan a tető fölé nyúlik. A másik végén található a hangoló fej (7) a csigával (8) és a kulcsokkal (12).

A hegedűjátékos a hangmagasságokat a húroknak a fogólapra való lenyomásával képezi, tehát a nyak olyan formájúra van kifaragva, hogy kényelmesen a tenyérbe simuljon. A fogólap ébenfából készül, a láb görbületének megfelelően enyhén domború keresztmetszetű. A fogólap távolabbi végén található a nyereg (11), amely a húrok egyik rezgési végpontját képezi. A hangoló fej csigaformájú faragásban végződik, amely a készítő „kézjegyeként” is funkcionál. Ezt annyira tiszteletben tartják, hogy amennyiben egy értékes hangszer nyaka tönkremegy, és ki kell cserélni, az új nyakra is a régiről levágott fejet, csigát építik rá. A húrok a nyeregből egy vályúszerű mélyedésbe futnak, ahol a (kulcstartóban) a keresztirányban álló kulcsokra tekerednek. Ezek ébenfából vagy grenadilfából vannak esztergálva, fontos, hogy nagyon pontosan – és kúposan – illeszkedjenek a fej furataiba, hiszen ezen múlik a hangszer pontos behangolhatósága. A kúposság a rögzítést szolgálja. Alapanyagok A hangszertető, a basszusgerenda, a lélek és a tőkék lucfenyőből, míg a hátlap, a bordázat, a nyak, a kulcstartó, a csiga és a láb a keményebb juharból készül. A nagy igénybevételnek, kopásnak kitett részek készítéséhez ébenfát, grenadilfát vagy buxust használnak. A lucfenyő Európában az egyik legelterjedtebb, legközönségesebb fafajta, de az olyan minőségű faanyag, amely alkalmas arra, hogy hegedűtetőt készítsenek belőle, rendkívül ritka és értékes. Ennek az anyagnak a minősége döntő módon befolyásolja a hangszer hangzását, valahogy úgy, ahogy a szőlő minősége eldönti a bor zamatát. Emellett nagyon fontos az is, hogy a tető készítéséhez a fa sugárirányú metszetét használják, tehát hogy az évgyűrűk merőlegesen haladjanak át a tető vastagságán, mert ebben az esetben hossz- és keresztirányban is optimálisan terjednek a rezgések. A hát, az oldallapok és a nyak legkedveltebb anyaga a habos jávorfa. Ez nem külön fafaj, hanem a juharfának egy olyan változata, amelynek rostjai egy bizonyos fejlődési rendellenesség miatt nem egyenesen, hanem hullámvonalban nőnek. Az ilyen faanyag esztétikai kvalitásai mellett különleges akusztikai és statikai tulajdonságokkal is rendelkezik. A fogólap alapanyaga az ébenfa. Egyes régi hegedűknél még megfigyelhetünk elefántcsont fogólapokat. Természetesen előfordulhatnak egyéb anyagok is, de azok nem annyira elterjedtek, mert közel nem annyira strapabírók. A kulcsok és a húrtartó általában grenadilfából vannak. A húrok eredetileg nyúl - bárány bélből készültek (a népszerű sztorikkal ellentétben macskabélből nem). Ilyeneket manapság historikus zenekarok használnak, 18. századi vagy korábbi darabokhoz. Ezek a húrok azonban könnyebben hangolódnak és szakadnak el, mint a modern fémhúrok. A modern A, D és G húrok fémszálak, melyekre szintén fém van rátekercselve, hogy fajlagos tömegük olyan módon növekedjen, hogy közben megmaradjon hajlékonyságuk. A rátekercselés lehet rozsdamentes acélból is. Az olcsóbb húrok általában egy rétegűek és tömörök – és sokkal jobban ellenállnak a környezet viszontagságainak, viszont hangminőségük megkérdőjelezhető. Az E húr legtöbbször tömör acél. Egyes esetekben kap tekercselést, ilyenkor általában vékony arany- vagy ezüstréteget tesznek rá. Ezenkívül léteznek olyan húrok, amelyek bél alapra épülnek, kombinálva a kétfajta húr előnyeit.

Méretek:

Gyerekeknek általában nem adnak teljes méretű, „egészes” hegedűt a kezükbe, mert az túl nagy lenne nekik. Ezért léteznek „tizenhatodos”, „nyolcados” (ezek elég ritkák), „negyedes”, „feles” és „háromnegyedes” hegedűk. A kisméretű hegedű tulajdonképpen az egészes hegedű arányos kicsinyítése. Természetesen nem várható tőlük az egészes hangszer tónusa (általában ún. dobozhangjuk van).Egy teljes méretű hegedű testének (tehát a nyakat nem számítva) mérete kb. 35,56 cm. A háromnegyedesé kb. 33,02 cm, a feles pedig kb. 30,48 cm. Vannak speciális hétnyolcadosok is 34,29 cm hosszúsággal, de ezek eléggé ritkák, általában nagyon alacsony felnőtt hegedűsök preferálják (szokás nők hegedűjének is nevezni). A mélyhegedűkből nem készülnek kisebb méretű hangszerek. Mivel a mélyhegedűk mérete eléggé változatos, ezért ott meg szokták adni a hangszer testének pontos méretét is. Egy átlagos brácsa kb. 40,64 cm, de készülnek ennél jóval nagyobb hangszerek is. Az egészes hegedűkből is létezik több méret, például olyan, amely hosszúságában majdnem egy kisebb méretű brácsa is lehetne.

Hogyan készül?

vujicsics.net