Ötven év a pályán

- Minden pálya, mondhatnánk: minden szakma bizonyos értelemben hivatást is jelent, ha művelője arra törekszik, hogy a lehető legjobbat nyújtsa tudásából. Különösen igaz ez azokban a szakmákban, amelyek közvetlenül az emberért vannak, mint a gyógyítás, nevelés, oktatás stb. Ugyanakkor, ha meg akarom fogalmazni, hogy miért is vagyok, miért választottam ezt a hivatást, rá kell döbbennem, hogy mennyire összetett, bonyolult kérdésről van szó.
- Talán a legfontosabb a sok egyenértékű feladat között a tudás, a tárgyi ismeret átadása, ami azonban elválaszthatatlan a nevelés területeitől. Alapos, szilárd tudás nélkül üres szólammá válik a logikus gondolkodásra vagy alkalmazási készségre való nevelés. Napjaink divatos pedagógiai frazeológiája előszeretettel használja a liberalizálás fogalmát, célját és módszereit - mondván: a tanuló érezze jól magát az iskolában. A túlzott követelmény központú iskolát végletesen szembeállítja a laza oktatási fegyelemmel, amelyet mint ideális pedagógiai célt és módszert tart követendőnek. Sokéves tapasztalatom mondatja velem, hogy az iskolának úgy kell egyértelműen megfogalmazott követelményeket támasztani, hogy annak teljesítése ne okozzon gyötrelmes magolási kényszert. Az ehhez vezető utat azonban minden tanárnak egyénisége szerint szinte magának kell bejárnia.
- Nevelési-oktatási céljaink eléréséhez meghatározó jelentősége van a tudatosságnak. Bármilyen célt, módszert választ a tanár – a látszólag legkisebb jelentőségű esetében is -, mindig tudatában kell lennie annak, hogy miért és mit akar elérni, várhatóan mi lesz a következménye, hogyan illik bele a legkisebb tégla is az építmény egészébe. Ugyanakkor tudatosnak kell lennie önmagával szemben is, hiszen nincs lezárható tudás, befejezhető tanulás. Állandóan ápolni kell elméleti, szakmai- módszertani felkészültségét, mert a pedagógiai munka legfőbb ellensége a rutin, az elszürkülés, amikor a tanár már önmagát is unja. Nyitott szívvel, szemmel és füllel jártam be pályámat, hogy befogadjam más nevelők gondolatait, módszereit, s egyéniségemre átszabva alkalmazzam is azokat.
- Az oktatás-nevelés legfőbb eleme, egyben alanya maga a gyermek. Sokan írtak már arról, hogy milyen legyen a tanár-diák viszony. Hány lépés távolságot kell tartani a tanári tekintély megőrzése érdekében, vagy mennyire legyen oldott ez a kapcsolat. Én egyetlen szóban fogalmazhatom meg az alapkövetelményt: szeretet. Szeretnem kell tanítványaimat, az elevenebbeket hasonlóan, mint a csendes, szorgalmas, eminens diákot. Sokak eszményített elv korunkban a gyermeket „kis felnőttként” kezelni, aminek gyakorlata zavart idéz elő a gyermekben éppen úgy, mint környezetében, ugyanis nem tudja magát elhelyezni a kötelességek és jogok rendszerében. Ennek következményeként kialakul (kialakult) egy olyan identitászavar, ami felnőttként is kísérni fogja, ami végül is hozzájárul a társadalom szétforgácsolásához, atomizálásához, s ez mondhatnánk: a társadalom, a nemzet „immunrendszerének” gyengüléséhez vezet. Azt vallom tehát, hogy a tanárnak szeretetteljes szigorral, következetességgel kell nevelnie tanítványait, hiszen követelmények nélkül a szeretet üres szólammá válik, s ez az őszintétlenség hasonlóan elidegenít, mint a szeretet hiánya.
- Az ének-zene oktatásnak is feladata a nemzeti hagyományok ápolása. Különösen vonatkozik ez napjainkra, amikor némelyek úgy vélik, hogy a nemzetit fel kell áldozni a globalizáció oltárán, s bizony a művelődéspolitika a maga szemszögéből sikerrel is végezte a népdalok elfeledtetését. Kodály és Bartók nyomán úgy ítélem meg, hogy szolfézstanításunk alapja is a „tiszta forrás”, a nép zenéje kell, hogy legyen.

Gondolatok a tanári hivatásról