|
Orgona, zongora, csembaló, pianínó
Működésük.
Zongorán,
azt a hangszert
értjük, amelyben
egy billentyűsorral
összeköttetésben
álló, kis kalapácsokkal
megütött, hangszekrényben
kifeszített fémhúrok
adják a zenei hangot.
A zongora billentyűs,
polifon húros hangszer,
hangképzése mechanikus,
a kezelése a többi
hangszerhez képest
egyszerű, viszonylag
könnyen és gyorsan
elsajátítható. Népszerűségének
oka az is, hogy
egy játékos több
szólamot képes egyidejűleg
megszólaltatni rajta,
így zenekari vagy
kórusműveket, de
akár operákat is
könnyen előadhatunk
segítségével. Ilyen
szempontból a zeneszerzők
és karmesterek fontos
segédeszköze.
Zongora felülnézet
1, öntvénykeret
2, fedél (elülső)
3, húrfogó (Kapodaster)
4, tompító 5, fedél
6, tompítókar 7,
sostenuto sín
8,9, pedálmechanizmus 10, pedálrúd 11, pedálok 12, híd 13, húrtartó szeg 14,
keret
15, rezonáló szekrény
16, húr
Modern zongora
billentyűmechanikája
(angol mechanika
1, Billentyű 2,
Oszlopcsavar 3,
Alsó szár 4, Lökő
nyelv szabályozó
5, Lökő nyelv
6, A kalapács tengelytok
rögzítő csavarja
7, Beállító csavar
8 Kalapácstengely
9 Mérlegnyelv
10, Kalapács11,
Visszafogó 12 ,Tompító
alsótag 13, Tompítóhordozó
14, Kanál 15, Tompító
16, Húr 17, Keret
18, Agráf 19, Hangoló
szög 20, Tőke
Harmónium
Orgona:
 
Klavikord, csembaló,
pianínó


Pianinó belseje
A zongora
közvetlen elődjének
tekinthető a klavikord.
Az asztalra helyezhető,
téglatest alakú
zöngeszekrényben
a keresztben kifeszített
(rendszerint kettős)
húrokat a billentyűzettel
összeköttetésben
álló érintők (úgynevezett
tangentek) szólaltatták
meg úgy, hogy azokat
megütötték. Működési
elve eltér a csembaló
típusú rendszerektől
(csembaló, spinét,
virginál), ahol
a kifeszített húrokat
billentyűzet közbeiktatásával,
de pengetéssel hozták
rezgésbe.A klavikordok
külső formájukat
tekintve téglatest
alakú, vagy sokszögletű,
lapos dobozok. Nem
rendelkeztek alvázzal,
hanem asztalra vagy
más bútordarabra
helyezték őket és
úgy játszottak rajtuk.
Ez a forma már a
15. század közepére
kialakult. Belső
berendezésükben
egyszerűek. Mint
a neve elárulja,
a hangszer billentyűzetből
(claves) és húrozatból
(corda) állt. A
húrok a billentyűzettel
párhuzamos irányban
haladtak úgy, hogy
a mély hangok húrjai
a játszó felé estek
(akárcsak a cimbalomnál).
A billentyűzet is
a lehető legegyszerűbb
volt. Úgy működött,
mint egy kétkarú
emelő. Innenső oldalán
lenyomjuk, mire
a túlsó fele felemelkedik,
és a billentyű végén
merőlegesen álló,
a hossztengely irányában
lapított fém (legtöbbször
sárgaréz) ütőke
(tangente) a húrt
megszólaltatja.
Ennek az ütőkének
kettős szerepe van.
Az egyik, hogy megüti
és rezgésbe hozza
a sárgarézhúrt,
a másik, hogy egyúttal
a hangmagasságnak
megfelelő hosszúságra
osztja. Elkerülendő
azt, hogy az osztott
húr mindkét része
zengjen, a megütés
helyétől a hangolószögek
felé — tehát a játszótól
jobbra — eső húrrészeket
a közéjük font posztó-
vagy nemezszalagokkal
tompították. Húrozata
kettős volt, azaz
párosával hangolták
egy-egy hangját,
mert a vékony sárgaréz
drótok az ütők érintésére
olyan vékony, kellemesen
halk hangot adtak,
hogy a jobb hangzás
kedvéért párosával
alkalmazták őket.
Nemcsak a húrokat
kettőzték meg, hanem
orgonaszerűleg két
manuállal és egy
pedállal is építettek
klavikordokat, amelyeket
orgonistáknak, otthoni
használatra készítettek.
A csembalót- a csembalistáknak,
otthoni használatra
készítették.
A csembaló:
 
 
A csembaló
(olaszul clavicembalo,
franciául clavecin,
angolul harpsichord)
polifón billentyűs
kordofon hangszer.
A billentyűkkel
párhuzamosan futó
húrok megszólaltatása
azok megpendítésével
történik egy, a
billentyűkkel összekapcsolt
pengetőmechanika
segítségével. Hangterjedelme
4-5 oktáv. Általában
egy vagy két billentyűsorral
(manuál) látták
el. Kisebb, hordozható
változata a spinét,
vagy virginál, amelynél
a húrvezetés a billentyűkre
merőleges, vagy
valamilyen szöget
zár be azokkal.
A csembalónak a
barokk hangszeregyüttesben
alapvető szerepe
van, a basso continuo
szólamát játssza.
Felépítése
:
A csembalókat a
többi zongorafélétől
tehát a pengetőkészülék
(bábu) különbözteti
meg. A billentyű
itt is kétkarú emelőként
működik, mint a
klavikordnál, de
az ütőke (kalapács)
helyett egy bábu
áll a billentyű
belső végén. Ez
a bábu egy keskeny
kis léc, amelynek
alsó oldalán ólomnehezék
van, hogy megütése
után biztosan visszaessen
az alaphelyzetbe.
Felső végén egy
mozgó nyelv található,
amelyet egy rugó
tart függőleges
helyzetben, és amelynek
egyik oldalába tüskeszerű
pengetőt ékeltek
be. A bábu helyes
irányba történő
mozgását egy – a
bábuk sorával azonos
irányba helyezett
– tartóléc biztosítja.
Ennek a pengetőgépezetnek
működése a következő:
a játékos lenyomja
a billentyűt, ami
ellenkező végén
felemelkedik, és
a bábtartó lécben
álló bábut a tüskével
együtt felemeli.
A tüske a húrral
érintkezik, amelyben
egy pillanatig megakad,
majd tovább emelkedve
megszólaltatja,
megpattintja a húrt.
Amikor a zenész
a billentyűt elengedi,
a bábu visszaesik
az eredeti helyére.
Mivel a tüske (pengető)
szögben elhajlik
a léctől, illetve
az a nyelvecske,
amibe ékelték, szintén
képes az elhajlásra,
visszaesésekor a
húr megszólaltatása
nélkül tér vissza
eredeti helyére,
és a tüskés nyelvecskét
a rúgó ismét nyugvó
állapotba szorítja.Azért,
hogy a húr ne zengjen
tovább, a bábu felső
szélére egy kis
nemez vagy posztódarabkát
ragasztanak, amely
a húr további rezgését
meggátolja. A bábtartó
léccel összekapcsolódik
egy úgynevezett
bábfogó léc, amelyet
a bábuk sora fölött
helyeztek el. Ennek
az a célja, hogy
erősebb kezű játékos
billentésére a bábu
ki ne ugorhasson
a járatából. A csembalók
hangja tehát határozottan,
keményen pengetett
volt. Ennek enyhítéséül,
valamint hogy a
játék színesebb
lehessen, toll-
és ércpengetők helyett,
például a francia
hangszerkészítők,
bivalybőrből készített
pengetőeszközt is
használtak. Ezt
„jeu de buffle”-nek
hívták. A német
hangszerkészítők
jellemzően egy posztóval
bevont lécet érintettek
a húrokhoz, hogy
ezzel a lant hangjához
tegyék hasonlóvá
a csembaló hangját.
Ennek a neve „Lautenchor”
Zongora
tőke

A
zongora hangolása

A ZONGORA BEMUTATÁSA
|